100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

Synagoga przy ulicy Dohány

INFORMACJA

Synagoga przy ulicy Dohány należy do największych atrakcji turystycznych Budapesztu. Jest to największa synagoga w Europie i druga co do wielkości na świecie. Została wybudowana w roku 1859 w stylu mauretańskim, może pomieścić 3000 osób. Jej rozmiary świadczą o znaczeniu ówczesnej społeczności żydowskiej zamieszkującej stolicę Węgier, a także o jej wysokim poziomie gospodarczym i kulturalnym.
Świątynię tę zaprojektował niemiecki architekt Ludwig Förster (1797–1863), wykładowca akademii wiedeńskiej. Budowę prowadził architekt Ignác Wechselmann (1828–1903), który później zapisał cały swój majątek Instytutowi Niewidomych. Po wyjeździe Förstera wnętrze świątyni zaprojektował Frigyes Feszl, słynny architekt – twórca sali koncertowej Vigadó w Budapeszcie. Synagoga została uroczyście otwarta 6 września 1859 roku. Jej wnętrze ma powierzchnię 1200 m2, wieże mają po 44 m wysokości, a we wnętrzu świątyni, pod płaskim sklepieniem, znajdują się miejsca siedzące dla blisko 3000 osób – na parterze dla 1497 mężczyzn, natomiastw krużgankach na piętrze dla 1472 kobiet.
Synagoga jest świątynią Żydów należących do nurtu neologicznego. Została zbudowana w ówczesnej dzielnicy żydowskiej przy ulicy Dohány, gdzie również i dziś mieszka wiele osób wyznających religię mojżeszową. Z dawną dzielnicą żydowską, w której znajduje się synagoga, ściśle wiąże się wspomnienie Holocaustu. W czasie II wojny światowej ulica Dohány stanowiła granicę getta żydowskiego. Dziś na terenie zaprojektowanym w formie ogrodu znajduje się miejsce pochówku prawie 2600 Żydów, którzy zginęli podczas Holocaustu.
Obecnie synagoga jest otwarta dla zwiedzających w tygodniu, natomiast w soboty i w czasie świąt żydowskich jest zamknięta dla turystów.
Plac synagogi również współcześnie stanowi przede wszystkim miejsce modlitwy, jednak odbywają się tam także wydarzenia kulturalne, np. koncerty.

Świątynia Bohaterów

INFORMACJA

Świątynia Bohaterów stanowi dziś nieodłączną część synagogi przy ulicy Dohány.
Arkady oraz zaprojektowana przez László Vágó Świątynia Bohaterów, w której odbywają się modlitwy i która może pomieścić 186 osób, zostały zbudowane w 1931 roku.
Świątynia Bohaterów upamiętnia 10 000 żydowskich żołnierzy węgierskich, którzy zginęli bohatersko na polu walki podczas pierwszej wojny światowej.

Muzeum Żydowskie

INFORMACJA

Muzeum Żydów Węgierskich powstało na początku XX wieku w celu zaprezentowania kultury i tradycji społeczności żydowskiej. Pierwszy samodzielny budynek przystosowano na potrzeby muzeum w 1931 roku, gdy regulowano sprawy Wielkiej Synagogi przy ulicy Dohány oraz położonych obok niej działek.
Muzealna część budynku powstała 80 lat póżniej niż synagoga poprzez dobudowanie nowego skrzydła świątyni do jednego z już istniejących. Fasada muzeum nawiązywała do stylu budynku głównego, natomiast wewnątrz zastosowano najnowocześniejsze rozwiązania architektoniczne tamtych czasów.
Muzeum stało się jedną z instytucji społeczności żydowskiej. Wystawa stała, którą można dziś oglądać, została otwarta w 1984 roku. Część eksponatów jest opisana w wielojęzycznym przewodniku audio, który można bezpłatnie pobrać w recepcji wystawy.

www.milev.hu

Synagoga przy ulicy Rumbach.

INFORMACJA

Synagoga przy ulicy Rumbach zbudowana w stylu orientalnym w 1874 r. Zbudowana przez społeczność neologów Pestu, promującą modernizację religijną. Jego wyposeżenie jest zgodne z tradycyjną liturgią. Została zbudowana najnowocześniejszą w tamtych czasach techniką konstrukcji żelaznich, dzięki czemu synagoga Rumbach jest nowoczesna, lekka i przewiewna. Budynek dla społeczności do ll wojny światowej służył celów sakralnych.
Najciemniejszy okres jego historii 1941 rok, gdy został przekształcony przez władze w obóz internowania. Przed deportacją zgromadzono tu żydów nieposiadających obywatelstwa więgerskiego.W 1944. roku budynek stał się częścią getta w Peszcie. Pod koniec lat pięćdziesątych i ocałała współnota przestała istnieć i ztym skąńczyło się sakralne życie. Po zniszczeniach kolejnich dziesęciolecie,
po całkowitym remoncie i renowacji w 2021 roku synagoga została ponownie otwarta. Jednocześnie jako przestrzeń społeczności dziś w budynku odbywają się koncerty, spektakle i wydarzenia. Służy równierz jako sala wystawowa dla Muzeum i Archiwum Żidowskiego. W budynku znajduje się koszerna kawiarnia. Mężczyżni są zobowiązany do nakrycia głowy w przestrzeńi synagogi.

Buy your ticket and visit us!

Sąd

Park Pamięci Raoula Wallenberga I Drzewo Pamięci Emanuel

INFORMACJA

Zgodnie z tradycją żydowską naszym obowiązkiem jest pamiętać. Pamiętać o naszych męczennikach i o tych, którzy nie byli Żydami, a którzy narażając swoje życie, pomagali Żydom podczas Holokaustu i ratowali ich przed śmiercią.
Pomysłodawcą drzewa pamięci Emanuel był Tony Curtis, a wykonawcą – rzeźbiarz Imre Vargha. W parku pamięci znajdują się tablice upamiętniające tych, którzy ratowali Żydów, zarówno osoby pochodzenia węgierskiego, jak i innych narodowości.

Lapidarium

INFORMACJA

Podczas renowacji cmentarza przy ulicy Dohány wszystkie tablice wymieniono na kamienie o jednakowych wymiarach i takim samym formacie, jednak stare tablice uznawane były za nagrobki, więc zgodnie z Halachą (prawem żydowskim) nie można było ich wywieźć ani ukryć.
W celu zachowania i zaprezentowania tych nagrobków utworzono lapidarium za synagogą, gdzie umieszczono liczne tablice upamiętniające naszych braci w wierze urodzonych nawet w XIX wieku.
W miejscu pamięci można oprócz tablic znaleźć też starsze związane ze świątynią kamienie z napisami, np. wcześniejszy kamień z napisem z fasady synagogi, który jest jednym z najładniejszych elementów lapidarium.

Cmentarz synagogi

INFORMACJA

Szczególne znaczenie ma cmentarz znajdujący się na podwórzu synagogi, bowiem zgodnie ze zwyczajem żydowskim cmentarzy nie zakłada się obok synagog. Cmentarz od strony ulicy Wesselényi został jednak utworzony podczas drugiej wojny światowej z konieczności.
W momencie wyzwolenia getta, 18 stycznia 1945 roku, na ulicach leżały tysiące niepochowanych ciał – na samym placu Klauzál znajdowało się było ponad 3000 ciał. Część zmarłych – 1140 znanych z imienia i 1170 nieznanych męczenników – pochowano na dziedzińcu synagogi w 24 zbiorowych mogiłach.

Podziemia

INFORMACJA

Strona w budowie…