100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

Nos bâtiments

VISITEZ LA COUR

La synagogue de la rue Dohány

INFORMATIONS PRATIQUES

Inaugurée le 6 septembre 1859, la synagogue de la rue Dohány est l’une des principales attractions touristiques de Budapest. Elle est la plus grande synagogue d’Europe et la deuxiėme au monde. Construite en 1859 dans le style mauresque, elle peut accueillir 3000 personnes. Sa taille démontre l’importance qu’à cette époque, le judaïsme avait dans la capitale, et le haut niveau d’exigence économique et culturel imposé par celle-ci en matière d’architecture religieuse.
L’architecte du temple fut Ludwig Förster (1797-1863), architecte allemand, Professeur de l’Acadėmie de Vienne. Ce dernier travailla avec le maïtre d’oeuvre Ignac Wechselmann (1828-1903), un architecte qui fit don de sa fortune à l’Institut pour les Aveugles. Aprės la sortie de Förster, Frigyes Feszl, le célėbre architecte de Vigadó (Redoute) fit bâtir les plans du sanctuaire intérieur du temple. L’espace intérieur est de 1200 mètres carrés et les tours s’élèvent à 44 mètres de hauteur. À l’intérieur, le plafond plat peut acceuillir presque 3000 personnes, tandis qu’au rez-de-chaussée, se trouvent 1 497 places assises pour les hommes et, au-dessus des galeries, 1472 places assises pour les femmes.
La synagogue est le temple du judaïsme néologue, construite dans la rue Dohány qui se trouve au centre du quartier juif de Budapest de cette époque, où beaucoup de juifs habitent encore aujourd’hui.
Le vieux quartier juif au sein duquel a été érigée la synagogue, est fortement lié à la mémoire de l’Holocauste. En effet, au cours de la Seconde Guerre mondiale, le ghetto juif était délimité par la rue Dohány. Sur place, ce qui avait été initialement prévu comme devant constituer un jardin, est maintenant le lieu de sépulture de près 2 600 personnes juives, mortes pendant l’Holocauste. Aujourd’hui, la synagogue peut être visitée en semaine. Elle est cependant fermée le samedi et les jours fériés.
À noter que l’espace de la synagogue est un lieu de culte, mais qui donne lieu également à des événements culturels ainsi qu’à des concerts de musique.

Le Temple des Héros

INFORMATIONS PRATIQUES

Le Temple des Héros qui fait aujourd’hui partie intégrante de la grande synagogue de la rue Dohány, a été construit en 1931, selon les plans de l’architecte László Vágó.
Il peut acceuillir 186 personnes, et est utilisé en guise de voûte, mais aussi pour le culte.
Le Temple des Héros commémore les 10 000 soldats juifs hongrois morts héroïquement sur les champs de bataille, pendant la Première Guerre mondiale et qui ont acquis la gloire mais aussi l’honneur.

Le Musée Juif

INFORMATIONS PRATIQUES

Le Musée juif hongrois a été créé au début du XXe siėcle pour faire connaître la communauté juive. Le premier bâtiment indépendant a été construit en 1931, lorsqu’ont été plannifiées les constructions de la grande synagogue et celle des terrains adjacents.
La partie du bâtiment dédiée au Musée a été mise en place en érigeant une aile prenant racine dans le bâtiment même de la synagogue. Ce Musée a été bâti 80 ans après la finalisation de la synagogue avec, à l’extérieur, une façade dessinée dans le même style que l’édifice religieux, mais à l’intérieur, un style architectural plus moderne. Précisons que le musée est alors devenu une part intégrante du système institutionnel de la communauté juive.
L’exposition permanente proposée aujourd’hui a été ouverte en 1984. Pour obtenir plus d’informations sur les pièces exposés, un audioguide multilingue est mis à la disposition du public, disponible gratuitement à la réception de l’exposition.

www.milev.hu

La synagogue de la rue Rumbach

INFORMATIONS PRATIQUES

La synagogue de la rue Rumbach Sebestyén, remise en 1874, a été construite selon les plans de l’architecte autrichien Otto Wagner et construite dans un style oriental. La synagogue a été construite par la communauté des néologues de Pest, qui a promu la modernisation religieuse avec des équipements conformes à la liturgie traditionnelle. Grâce à la construction à ossature de fer la plus moderne de l’époque, la synagogue de la rue Rumbach est un bâtiment moderne, lumineux et aéré. Jusqu’à la Seconde Guerre mondiale, le bâtiment était utilisé par la communauté à des fins religieuses.
Chapitre le plus sombre de son histoire, il fut transformé en camp d’internement par les autorités hongroises en 1941 : des Juifs sans nationalité hongroise y furent rassemblés avant leur déportation. En 1944, le bâtiment est devenu une partie du ghetto de Pest. La communauté survivante et avec elle la vie sacrée ont cessé à la fin des années 1950. Après une rénovation complète et une restauration après le déclin des décennies suivantes, la synagogue a été rouverte en 2021.
Aujourd’hui, le bâtiment sert de salle commune pour des concerts, des spectacles et des événements ainsi qu’un espace d’exposition externe pour le musée et les archives juifs. Son espace sacré est à nouveau une synagogue fonctionnelle. Il y a un café casher dans le bâtiment. Les hommes doivent porter un couvre-chef dans la salle de la synagogue.

Achetez votre billet et visitez notre Synagogue.

La cour

Le parc de la mémoire en l’honneur de raoul wallenberg et l’arbre commémoratif d’emmanuel

INFORMATIONS PRATIQUES

Selon les traditions juives, la mémoire est notre engagement. Le souvenir de nos martyrs, de ceux qui ont risqué leur propre vie pour aider le peuple juif et pour sauver leur vie pendant la période de l’Holocauste.
L’Arbre Commémoratif Emmanuel a été rêvé par l’acteur americain Tony Curtis, et son créateur fut le sculpteur Imre Varga. Dans le Parc de Mémoire, se trouvent des plaques commémoratives à l’effigie des juifs, des Hongrois mais aussi de personnes d’autres nationalités.

Le Lapidarium

INFORMATIONS PRATIQUES

Lors de la rénovation du cimetière de la rue Dohány, chaque panneau a été remplacé par des pierres de même taille et de même forme. Mais selon la loi juive (halakha), il est interdit de transporter ou de cacher les pierres tombales. Or, les anciens panneaux étant considérés comme des pierres tombales, il était donc impossible de les retirer.
De ce fait, afin de les préserver et de les exposer, le Lapidarium a été érigé derrière la synagogue, au sein duquel ont été placés de nombreux panneaux de notre ancien coreligionnaire, né dans les années 1800.
Dans le mémorial, l’on trouve encore, outre des panneaux, de plus anciennes pierres gravées, liées au temple et à son histoire, à l’instar d’une ancienne inscription sur la façade de la synagogue, qui est l’une des plus belles pièces du lapidarium.

Le cimetiėre de la synagogue

INFORMATIONS PRATIQUES

Situé dans la cour de la synagogue, le cimetière revêt une importance particulière. Selon les coutumes et les traditions juives, les cimetières ne sont jamais placés à côté d’une synagogue. Le cimetière de la rue Wesselényi, qui déroge à cette règle, a été créé par nécessité, au vu des circonstances particulières de la Deuxiėme Guerre mondiale.
En effet, au moment de la libération du ghetto, le 18 janvier 1945, des milliers de morts sans sépulture ont été couchés dans les rues. C’est ainsi que sur la seule place Klauzal, furent déposés plus de 3000 cadavres. Parmi les morts, 1140 purent être identifiés, mais 1170 demeurent des martyrs inconnus, qui ont alors été enterrés dans la cour de la synagogue, au sein de 24 tombes communes.

Le Caveau

INFORMATIONS PRATIQUES

Page en construction …