100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.

100! 100 ÉV – 100 TÁRGY

Száz évvel ezelőtt, 1916 januárjában Budapesten, egy Hold utcai magánlakásban megnyílt a Magyar Zsidó Múzeum. A zsidó értemiségiek kezdeményezésére indult gyűjtés eredményeképpen ekkor itt már közel 1500 tárgy volt látható, elsősorban zsidó szertartási tárgyak és a magyar zsidók történetét bemutató történelmi relikviák.

A zsidó kultúra tárgyi emlékeinek gyűjtése és bemutatása új jelenség volt ekkoriban; ezt megelőzően csak Bécsben (1895), Frankfurtban, Hamburgban (1898), Prágában (1906) és Szentpéterváron (1914) alapítottak zsidó múzeumot. Budapesten már korábban is láthattak zsidó vallási tárgyakat az érdeklődők: 1884-ben az Iparművészeti Múzeum a világon elsőként válogatott be judaikákat egy nagy nemzeti tárlat, a Történeti Ötvösmű Kiállítás tárgyai közé. 12 évvel később a magyar honfoglalás ezeréves évfordulóját ünneplő Ezredéves Országos Kiállításon néhány tárgy ezek közül újra látható volt.
A Magyar Zsidó Múzeum a zsidó emlékezet megőrzésének új intézménye lett: közösségek, családok és magánszemélyek juttatták el ide , amit megőrzésre érdemesnek és a közösség bemutatásához fontosnak éreztek. Az intézmény fokozatosan egyre komolyabb szerepet töltött be a magyar zsidóság kulturális életében, jóllehet a politikai körülmények története során szinte mindvégig marginális szerepre kényszerítették.
A harmincas évek zsidóellenes, majd a felszabadulás utáni időszak egyházés kisebbségellenes ideológiája nehezítette a világszínvonalú gyűjtemény bemutatását széles körben, és hátráltatta a gyűjtés komoly tudományos eredményeinek megismertetését.
A múzeum gyűjteménye mindezek ellenére folyamatosan gyarapodott, hű tükreként annak, hogy mikor, mit, milyen hangsúllyal éreztek megőrzésre érdemesnek, valamint fontosnak ahhoz, hogy bemutassák a közösség változó önképét, társadalmi szerepvállalását. A gyűjtemény ugyanolyan sokszínű lett, mint a mögötte álló társadalmi kör: vannak benne olyan tárgyak, amelyek a magyar zsidók nagyfokú asszimilációját, vagy épp ellenkezőleg, disszimilációját szimbolizálják.
Vannak a zsidó családi büszkeségre valló és a pusztulásból kimentett tárgyak. Mindezek mellett olyanok is, amelyeket a múzeum vásárolt, vagy a többször is megismételt felmérési-megmentési akciói keretében gyűjtött be. A gyarapodás menetéről, a gyűjteménybe kerülés körülményeiről szóló információk ezért éppen olyan fontosak lehetnek, mint a tárgyakban megjelenő történetek.
Az 1960-as években a gyűjteményt újraleltározták, de elhagytak minden olyan információt, amely alapján a tárgyakat eredetileg használó, majd a gyűjteménynek ajándékozó közösségek, családok, magánszemélyek azonosíthatók lehettek volna, az általuk bemutatásra szánt jelenségeket pedig értelmezhettük volna. A rendszerváltás után eltelt időszak kutatási eredményei alapján a tárgyak történeteinek egy részét sikerült rekonstruálnunk, így ma már a tárgyakon keresztül újra felidézhetjük donátoraink és a hajdanvolt zsidó közösségek emlékeit.
Kiállításunk a múzeum gyűjteményének alakulását mutatja be, mégpedig, a centenárium tiszteletére, éppen száz tárgyon keresztül – a tárgyak bekerülésének sorrendjét követve, 1910-től egészen napjainkig. Minden egyes kiállított tárgy története egyedi és különleges; de ha együtt nézzük és értelmezzük őket, akkor megismerhetjük a magyarországi zsidók történetének és kultúrájának szinte minden rétegét. Mindazt, amit eleink örökségül, megőrzendő és továbbadandó értékként hagytak ránk, hogy tanulmányozásuk során újra és újra megerősíthessük és újraértelmezhessük saját helyzetünket is.


Smíni Áceresz és Szimchász Tajró


Smíni Áceresz és Szimchász Tajró
#sátor #zsinagóga #tradíció #ünnep #szokások

Szukkajsz nyolcadik napja, noha egybefüggő a Sátrak Ünnepével, mégis különálló ünnep, Smíni Áceresz, a Nyolcadik napi záróünnep.

E napon főünnepi törvények szerint élnek, de már nem mennek be a sátorba, és nem használják az ünnepi csokrot sem. 

Este beköszönt Szimchász Tajró, a Tóra Örömünnepe. Az est fénypontja, mikor a frigyszekrényből kiveszik az összes Tóra-tekercset, melyekkel a férfiak hétszer körbevonulnak a templomban. 

A gyerekek számára is nagy élmény ez az ünnep, hiszen minden megengedett nekik, és még édességet is kapnak…, feltéve, ha lelkesen kísérik a Tórákat kis zászlókat lengetve! A kicsik csak „cukordobálós ünnepnek” nevezik, mert a felnőttek sok-sok zacskónyi különböző színű és ízű cukrot szórnak közéjük. A már „rutinosabbak” ilyenkor kosárkával érkeznek, és abba gyűjtik az édességet. Az újak, eleinte még a zsebükbe gyűrik a finomságokat, aztán rendre kapnak egy szatyrot, hogy náluk maradjon minden „kincs”.

Másnap a reggeli imában befejezzük a Tóra olvasását, és mivel a Tórát egy napra sem lehet elhagyni, rögtön újra is kezdjük az olvasást. Ekkor minden férfit, aki beszámít a minjenbe, fel kell hívni a Tórához. Akárcsak előző este, most is hét körmenetet tartunk a Tóra-tekercsekkel. 


Bejegyzés megosztása